Aborigen – „ázsiaiak”, alabajok, tobetek …

 Albert Jonathanov

Sokaknak nem fog tetszeni, amit elolvasnak a SzAO (közép-ázsiai juhászkutya) kedvelői, de az a gyakorlati tapasztalat, amelyet a 80-as évektől szereztem meg az „ázsiaiakról” - őslakosokról, amelyeket én szállítottam ki Türkméniából, Üzbegisztánból és Tadzsikisztánból, ad lehetőséget számomra, hogy leírjam minden kutyatenyésztő számára, akik ezt a kiváló fajtát gyarapítják, nem a teoretikus - bírák, hanem a gyakorló kutyatenyésztőknek.

Hová tartunk? Azaz hová tartanak? Azt lehet gondolni, hogy Önök azt a feladatot kapták, rontsák el ezt a fajtát. Mire alapozom? Kérem! Kezdjük el a fejtől: hol vannak nagy lófejek apró szemekkel és alacsonyan ülő fülekkel? Nehéz tekintettel a leeresztett szemhéjak mögött vastag ajkakkal? A valóságban - 90 % érthetetlen fejekkel, hirtelen átmenettel, kidülledt szeműek leeresztett piros szemhéjakkal. Olyan fülekkel, amelyek a tarkón meredeznek, nyirkos, vastag ajkakkal, mint a Szt. Bernáthegyinél, meggörbült háttal, olyan mozdulatokkal, mint a transzformer, amikor az eleje el van a hátsó felétől választva. „Marha” állásúak a hátsó lábai, az első pedig kaszáló.

A staffordok keverékei pedig? Hiszen beavatatlan szemmel látható, hogy ezek a második, harmadik generáció keverékei: a szőrzet struktúrája, „vágott” fejűek. Egyesekhez a „kaukázusi” keverékek állnak közel, és hosszúszőrű, csontos és vad fajtát kapunk. Sokan vétkeznek, mivel külsőre való tekintettel választanak, így az argentin dogokat, vagy különféle masztiffokat és nagyon nyers és nehéz fajtát kapunk. A gazdák pedig kiabálnak, hogy ezek a kutyák leszármazottai a nagy Akusoknak, Ekemeneknek, fehér, kék, fekete-zöld színűeknek. Nem titok, hogy Türkméniában a kinológia nem fejlett tudomány és maguk a gazdák, mintha ismertek lennének a saját szűkebb pátriájukban sem ismerik (Ashabad), nem tudják, honnan vannak ezek a kutyák és ki áll mögöttük. Ilyen statisztika soha sem volt. Márpedig azok a 10-20 tenyésztők a kis városokban nem tettek kárt a fajtában, kimentek a nyájakhoz, ahol igazi, őshonos kutyák voltak, vettek vagy vásároltak felnevelt kutyákat és viadalokon tették próbára őket. Amelyik verekedett megtartották maguknak, amelyik nem elküldték a FÁK államokban.

Mindezek ellenére mondom: „Hála annak a kis létszámú kutyakedvelőnek, akik beszállították az őshonos fajt Oroszországba!” Az őshonos vér nélkül Önök még lejjebb csúsztak volna. El vagyok ragadtatva ettől a fajtától, amelyet nyomorítanak, de mindig győzött és magasan újrateremtődik kiváló példányokban, melyeket megtalálunk bármelyik orosz városban.

De engem megbotránkoztat a nagy létszámú bajnok és bajnok jelölt. Ezek miatt az érdemrendek miatt a „lökött” gazdák városról városra járnak, hogy valahol kiállításon vegyen részt és megkapja a következő titulust. És kik a bírák? Hiszen önök tudják, hogy minden városban vannak emberek, akik az ázsiaiakat alulértékelik. Nem vitatom, vannak bírák, akik látják az igazi kutyákat. Tisztelet és hála nekik!

Számomra pedig bajnok az a kan, amely megtette a magáét minden városban, településen vagy országban! Megjavította az állományt, átörökítette azt a mazsolát, azt a sármot, amely megállít, hogy elragadtatva nézzenek rá és ivadékaira. Elragadtassa magát a fej-formájukkal, márpedig az „ázsiai”, alabáj, tobet fejek a legfontosabbak! Az én véleményem, jogom van így beszélni.

Azok pedig, akik kérkednek, hogy az ő kutyái a világ bajnoka címet viselik, Európában vagy Zimbabwében, Angolával, ne áltassák magukat, vannak ezektől méltóbb kutyák, mint az Önöké.

Egyszerűen ezeknek a gazdáknak ez nem fontos, vagy nem áll módjukba, hogy részt vegyenek ilyen kiállításokon.